Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Csoportterápia Krausz Barnabás, Népszabadság 2004. június 12. Az RTL Klubot nehéz szeretni. Az RTL Klub Magyarország rosszabbik arca. A provinciális, a gyenge minõségû, a kétes ízlésû és harsány. Az RTL Klub olyan, mintha éppen most kapaszkodott volna fel az uborkafára. Nagyon gõgös, kivagyi, minden mozzanatában éretlen és kiforratlan. Arra megy, ahol hirtelen nagyobb elfogadást remél. Melldöngetve bulvárosodik, szemérmetlenül büszkélkedik olcsó ötleteivel, miközben nem akar mást, csak jó televízió szeretne lenni. De hát egyszer félrementek a dolgok, és most már nem marad más, csak a szomorúság a lélek mélyén, hogy bizony csinálhattunk volna mindent igényesebben is, és talán ugyanilyen üzleti sikert elérhettünk volna úgy is, hogy közben ne áruljuk el saját magunkat. Az RTL Klub szakmai-esztétikai - ha ez érdekel még bárkit is - szempontok alapján most egyértelmûen negatív tartományban mozog, és nem lesz könnyû átbillenteni - ha ez érdekel bárkit is - a jobb minõség felé. És, íme, máris itt van egy ragyogó példa: Anyacsavar. Egy hátborzongató ötlet nagyon figyelemreméltó megvalósulása. Az Anyacsavar minden jel szerint vásárolt koncepciója egy brutális, állatias mozzanat. Cseréljük ki két család asszonyait, és nézzük meg, miként reagálnak a résztvevõk a mechanikus beavatkozásra. Az ötletgazdák középkori világképe mérhetetlenül ellenszenves, rettenetesen civilizálatlan és gyermeteg. Még akkor is, ha nyilván tízesével jelentkeznek kamerasóvár családok a mûsorra, hogy anyáikat, feleségeiket, áthajtsák idegen karámokba, mint holmi öntudatlan juhokat. Az ember azonban - mielõtt elhányná magát ezen a penetráns ízléstelenségen - azon kapja magát, hogy a mûsor megvédi saját magát, bekeríti a nézõt, és túl az agyonnyúzott valóságshow-elemeken valami nem várt emberi regisztert mutat. Az Anyacsavar ugyan túl van szerkesztve, azaz nagyon látványosak a stáb dramaturgiai beavatkozásai annak érdekében, hogy a nézõk csupa feltûnõ, szaftos részletet láthassanak, de még így is idõnként meglepõen felkavaró mozzanatok kerülnek elénk fajunk természetérõl. És ennek már valóban senki nem bír ellenállni. Az Anyacsavarban olyan pillanatok vannak, amelyek túlfutnak a mûsor keretein, és ezek a pillanatok valamennyire igazolni is képesek a kétes alapötletet. Vannak gesztusok, események, félmondatok, tekintetek, amelyek pontosan és nyersen szólnak az életrõl. Azt kell gondolnom, hogy ez is a szerkesztõk munkája. Azoké, akik keményen összekaszabolják az anyagot, hogy beleférjen a mûsorba minden, és eleget tegyen a kereskedelmi szempontoknak is. Ezek a részletek reményeim szerint az õ finomságukat és érzékenységüket dicsérik. Egy zord apa hátulról átkarolja fiacskáját, és az állát, mint valami kölyökkutya a kisfiú fejére ejti, egy joviális férj félmondattal bebizonyítja a vendégfeleségnek, hogy valójában egy ostoba agresszor lakik benne, és akkor az elmorzsolt könnyekrõl még nem is beszéltünk. A mûsor agyon van aprózva, tulajdonképpen nem más, mint tíz nap érdekességeinek gyûjteménye, amitõl sietõssé válik és aránytalanná. Ahhoz képest, hogy a szereplõk milyen áldozatot hoznak, a szerkesztõk meglehetõsen gyorsan elbánnak velük az egyórás adásban. De szerencsére az élet erõsebb, mint a televízió, és az egészbõl az erõs és szenvedélyes pillanatok maradnak meg. Ahogy a kameráknak eljátszott valóság, az amatõr színészkedés mögül kivillannak az igazi érzelmek, az a mûsor erénye is, de ez az embert leginkább a szereplõk csodálatára készteti. Ezek a kereskedelmi tévék hálójába bekerült emberek talán nem is tudják, hogy egyetlen pillantásukkal milyen nagy szolgálatot tesznek egy fél országnak. Legvérmesebb reményeim szerint nõk százai tanulnak meg lázadni, férfiak ezrei sírni egy ilyen Anyacsavar hatására. Nyilván az RTL Klub lelkiismerete is megkönnyebbül ilyenkor. Krausz Barnabás Csoportterápia, Népszabadság 2004. június 12.